Once upon a time, there was a little princess and a little pirate.....

The little princess rolled around restlessly in her purple four-poster bed between her forty-five pink silk pillows. Sometimes more intensively, she would pull the thick peacock feather blanket over her head, because she would feel as cold as if she were hugging a snowman. And also for the little pirate things were not going well. When the little pirate wanted to get out of his bunk the next day, he was quite dizzy. He couldn't be seasick! And his nose was now clogged completely, as if it had been sealed with tar. Little pirate felt cold or started to sweat alternately from one second to the other.

What's wrong with the little princess?
Hapci hercegnő
avagy hogyan lett náthás a királykisasszony


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer réges-rég egy domb, s annak tetején egy bíborszínű palota. Ott élt Paulina, a kis hercegnő. Paulina sosem bírt nyugodtan ülni a helyén, hanem folyton-folyvást bóklászott, hogy felfedezőútra induljon a palotában.

Egy probléma volt csupán. Bármily hideg vagy meleg volt is odakint, a palotában örökké hűvös volt a levegő. A kis hercegnő is érezte ezt a talpacskáin, hiszen a palota padlója télen-nyáron jéghideg volt. Ennek ellenére a kis hercegnő naphosszat mezítláb császkált a palotában – hol eldugott erkélyeken, hol a várkisasszonyok tornyában, és ha épp senki sem vette észre, még a tömlöcbe is lemerészkedett.
– Vedd fel már végre a rubintopánkádat! – figyelmeztette édesanyja, a királyné már vagy harminchetedszer ezen a napon. – Vagy legalább húzd fel azt a puha kis kasmírzoknit! A végén még megbetegszel itt nekem!
A kis hercegnő azonban hallani sem akart erről. Szerette volna minden érzékével felfedezni a világot. Nemrég esett az eső, és a kis hercegnő egy szép nagy tócsára bukkant. Annyira csábító volt, hogy feltétlenül bele kellett ugrania. Mezítláb pedig még sokkal élvezetesebb az ilyesmi! Az ember a lábujjai között érezheti az iszapot és a hűs esővizet, s közben beszippanthatja a meleg földre hullott eső illatát. Hmmm!

Így történt hát, hogy a kis hercegnő egy szép napon felébredt, és észrevette, hogy egyáltalán nem érzi jól magát. Nem akart többet a palotában ugrándozni se mezítláb, se csillogó rubintopánkában, se pedig puha kasmírzokniban. Nyugtalanul forgolódott bíborszínű baldachinos ágyacskájában a negyvenöt rózsaszín selyempárna között. Időnként a fejére húzta a vastag, pávapehellyel töltött takaróját, mert úgy vacogott, mintha csak egy hóembert ölelt volna át. Egyre csak didergett és reszketett. Aztán egyszerre meg olyan melege lett, mintha egy tucat izzó hőpalackot raktak volna az ágyába. Ilyenkor azonnal ledobta magáról a takarót, és legszívesebben vaníliafagyiba hempergett volna, hogy lehűljön.

– Mama, gyere gyorsan! – kiabált a kis hercegnő izgatott hangon, kivörösödött, szipogó orral. Egyáltalán nem volt már kedve az ugrándozáshoz. Ekkor felbukkant a királyné aggódó arca a rózsaszínre lakkozott ajtókeretben.
– Mi a baj, kicsim? Nem érzed jól magad? – kérdezte.
A kis hercegnő épp válaszolni akart, amikor egy gigantikus méretű, fülsiketítő tüsszentés tört ki belőle: HAAAAPCIIIII!
– Te bizony megfáztál – állapította meg a királyné, majd odalépett a bíborszínű baldachinos ágyhoz, és kezét a kis hercegnő gyöngyöző homlokára tette. – És lázad is van!
A királyné villámgyorsan elővette a lázmérőt az udvari orvos gyógyszeres szekrényéből. Néhány másodperc elteltével a gyanúja beigazolódott: a kis hercegnőnek valóban láza volt.

– Lázam? – kérdezte a kis hercegnő. – És azt meg lehet enni?
– Nem – mosolyodott el a királyné. – Lázunk olyankor szokott lenni, amikor betegek vagyunk.
– Betegek? De én nem vagyok bet… HAAAPCIII!
– Lárifári! Mindenesetre a legjobb, ha ma ágyban maradsz!
A kis hercegnő nem vitatkozott. Amúgy is rémesen érezte magát.
– Mondd csak, a palotaőreink nem tudnák elkergeti ezt a lázat? – szólalt meg a kis hercegnő.
Elvégre, ha a hatalmas palotaőrök még a hercegnőben is tiszteletet keltenek, akkor bizonyára a láz is elmenekülne előlük félelmében.
– Azért ez nem ilyen egyszerű. És különben is: a láz önmagában nem rossz dolog. Segít, hogy a szervezeted mielőbb leküzdje a megfázást.
– Akkor jó – dünnyögte magában a kis hercegnő. Máskor bizonyára tovább folytatta volna a kérdezősködést, csakhogy a betegség következtében szemmel láthatólag a kíváncsisága is alábbhagyott. A királyné ölbe vette a kis beteget, és gyengéden simogatni kezdte a hátát. A kis hercegnő ettől máris sokkal, de sokkal jobban érezte magát. Ha a királycsemetéknek betegség esetén szükségük van valamire, akkor az elsősorban szüleik odafigyelése és kényeztetése.

– Sokat kell innod, kis hercegnő, és máris sokkal jobban leszel.
A királyné azonnal kért a komornától egy kanna forró kamillateát. A kis hercegnő fintorogni kezdett. Fúúúúj, kamillatea! De nem ellenkezett. Ahhoz túlságosan gyengének érezte magát. S miután a hercegnő három nagy kanál mézet kanalazott a csészéjébe, a máskor oly kesernyés gyógytea még kifejezetten ízlett is neki.

– Most pedig aludj egy nagyot! Meglátod, utána sokkal jobban fogod érezni magad!
Azzal a királyné gyengéden visszafektette Paulát a negyvenöt rózsaszín selyempárna közé, és betakarta egy könnyű kis pöttyös nyári takaróval, hogy a vastag pehelypaplan alá ne szoruljon be a meleg. A kis hercegnő behunyta a szemét, és annak ellenére, hogy még mindig gyötörte a láz, kellemes biztonságban érezte magát. Lassan mély, pihentető álomba szenderült, majd náthás egyszarvúkról és színes virágos rétekről álmodott.

Amikor Paulina újra kinyitotta a szemét, valóban sokkal jobban érezte magát. Égett a tettvágytól, és már épp ki akart ugrani az ágyból – no persze mezítláb -, hogy szokásos felfedezőútjára induljon, amikor egy lázmérővel a kezében megjelent az ajtóban a királyné.
– Hova-hova, kis betegem? Ejnye! Hiszen mára teljes ágynyugalmat rendeltem! – szólt szigorú hangon, majd a dünnyögő kis hercegnőt visszadugta a bíborszínű baldachinos ágyba a pöttyös nyári takaró és a negyvenöt selyempárna közé. Igaza is volt, hiszen a lázmérés néhány másodperc múlva elárulta, hogy a kis betegnek még mindig van egy kis hőemelkedése. Milyen szerencse, hogy a királyné ragaszkodott hozzá, hogy a kis hercegnő hőmérsékletét rendszeresen ellenőrizze!

Az egyre nyugtalanabbá váló kis hercegnőnek két egész és további háromnegyed napot kellett a bíborszínű baldachinos ágyban töltenie édesanyja, a királyné szigorú felügyelete mellett. Egy, két, sőt három alkalommal is megpróbált az ágyból kilógni, ám minduntalan kénytelen volt belátni, hogy felkeléskor még mindig kellemetlenül szédeleg. S hogy gyorsabban teljen az idő, a királyné meséket mondott neki: megfázott kalózokról és szigorú kapitányokról, náthás egyszarvúkról és beteg királycsemetékről mesélt. A kis hercegnő máris sokkal, de sokkal jobban érezte magát, és az unalmát is sikerült elűzni. Aztán végre már a lázmérő is azt mutatta, hogy Paulina ismét teljesen egészséges (már csaknem egy teljes nap telt el azóta, hogy utoljára tüsszentett, s ezt gyakorta hangoztatta is). Megígérte édesanyjának, hogy ezentúl csakis a vadonatúj, meleg, gyöngyberakásos angórapapucsában futkározik a palotában. Ezt a királyné külön erre a célra készíttette, nehogy a hercegnő ismét megbetegedjen és belázasodjon. Elvégre csak az egészséges kis hercegnők indulhatnak boldogan a világ felfedezésére.

Itt a vége, fuss el véle!

És hogy mi a mese tanulsága? Sose feledkezzünk meg a lázmérésről!

What is going on with the little pirate?
Szipogi, a kalóz
avagy hogyan lett náthás a kis kalóz


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer réges-rég egy kalózhajó, mely a Csendes-óceán felé tartott hatalmas kincs reményében. Pál, a kis kalóz is a hajón utazott a nyílt tengerre, hogy édesapja, a nagy kapitány mellett igazán fontos dolgokat tanulhasson.

A kis kalóz még a legnagyobb szélviharban is a kalózhajó arbocain mászkált – fürgén, akár egy kismajom, és olyan biztonsággal, ahogy egy hegyi kecske szökell a sziklákon. A hajón előbb-utóbb úgyis vizes lesz az ember, miért félt volna akkor egy kis esőtől? A kis kalóz szerette volna, ha elsőként pillanthatja meg a távolban a legendás kincses szigetet. Órák óta üldögélt már odafent a legmagasabb vitorlarúd tetején, és egyre csak a vizet kémlelte keleti irányban, miközben az esőcseppek egyre jobban átáztatták ruháját, és teste reszketett a hidegtől. Édesapja, a kapitány már többször figyelmeztette és megfenyegette, hogy ha nem megy azonnal megszárítkozni, lerázza az árbocról, akár az érett almát a fáról. A kis kalóz azonban fittyet hányt édesapja szavára.
– Meg fogsz fázni, fiam! – dörögte a kalózkapitány, aki odalent állt a hajó fedélzetén, és egy esőkabátot lengetett a kezében.
– Eszem ágában sincs, papa! – kiáltott le a kis kalóz.
Nem is volt ideje lemászni, hiszen a távolban mintha csak a tengerből kiemelkedő zöld sziget körvonalai rajzolódtak volna ki.

Sajnos tévedés volt! A kincses szigetnek továbbra sem akadtak nyomára. Ahogy Pál csalódottan lemászott a vacsorához, észrevette, hogy időközben folyni kezdett az orra. Észrevétlenül szipogott egyet, nehogy valaki észrevegye. Különben még édesapja, a kalózkapitány nem viszi magával a kincskeresésre! Pedig a kis kalóz a palackpostában levő kincskereső térképet a legapróbb részletekig a fejébe véste, hogy ő mehessen majd a kincskereső csapat élén. Holnap talán sor is kerül majd rá. Ez egészen biztos.

Csakhogy amikor másnap le akart ugrani a függőágyából, rettentő szédülés fogta el. Csak nem lett tengeribeteg? Ugyan már! Hiszen már régóta nem a szárazföldi patkányok életét éli! És mégis: az egész teste sajgott, különösen a feje fájt nagyon. Az orra pedig teljesen be volt dugulva, mintha csak szurkot öntöttek volna bele. Ráadásul annak ellenére, hogy a kalózhajó épp a Csendes-óceán melegebb tájain hajózott, kimondhatatlanul fázott. Nem is, inkább melege volt. Illetve mégis csak fázott. Szóval egyszerre fázott is, és melege is volt.

– Papa, vagyis… ööö… kapitány úr! Gyere ide! – kiabált a kis kalóz holtsápadtan. Most már egyáltalán nem volt kedve a kincskereséshez. Egyszer csak megjelent a hajókabinban a kalózkapitány aggódó arccal.
– Mi a baj, fiam? Nem érzed jól magad?
A kis kalóz erőtlenül bólintott, majd gyorsan visszamászott a függőágyába. A fejére húzta a vastag gyapjútakarót, és csak úgy reszketett.
– Látod, megmondtam, hogy meg fogsz fázni! – A kalózkapitány odalépett az ágyhoz, és kezét a kis gézengúz gyöngyöző homlokára tette. – Hiszen neked lázad van!
A kapitány nyomban elővette a lázmérőt a hajóorvos zsákjából. Néhány másodperc elteltével a gyanúja beigazolódott: a kis kalóznak valóban láza volt.

– Lázam? – kérdezte a kis kalóz. – És azt meg lehet enni?
– Nem! – mosolyodott el a kapitány. – Lázunk olyankor szokott lenni, amikor betegek vagyunk.
– Szóval akkor én tengeribeteg vagyok? – kérdezte lesújtva a kis kalóz. – Kérlek, ne küldj vissza a szárazföldre!
Ezután a kapitány jóságos apa módjára megborzolta kisfia haját.
– Én inkább az ágyadba küldelek ma, kis tengerészem, és ott is maradsz, amíg újra egészséges nem leszel!
Pál nem mert ellenkezni a kapitánnyal. Amúgy is rémesen érezte magát. A kalózkapitány gyengéden megsimogatta a kisfia hátát. A kis kalóz máris sokkal, de sokkal jobban érezte magát. Ha a kalózcsemetéknek betegség esetén szükségük van valamire, akkor az elsősorban szüleik odafigyelése és kényeztetése.

– Sokat kell innod, kis kalóz, és meglátod, máris jobban leszel.
A kapitány ezután hozatott egy jó nagy kanna forró kamillateát kisfia kajütjébe. A kis kalóz fintorgott. Fúúúúj, kamillatea! De nem ellenkezett. Ahhoz túlontúl gyengének érezte magát. S miután három jókora kanál barnacukrot rakott a csészéjébe, a máskor oly kesernyés gyógytea még kifejezetten ízlett is neki.

– Most pedig aludj szépen, kis kalózom! Meglátod, utána sokkal jobban fogod érezni magad!
Azzal a kalózkapitány finoman betakarta legifjabb tengerészét egy vékony takaróval, hogy a vastag gyapjútakaró alá ne szoruljon be a meleg. A kis kalóz lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a hajó egyenletesen ringatózik a Csendes-óceán hullámain. A kapitány elfoglalta helyét az íróasztalnál, és kiszámította az új menetirány szögét. A kis kalóz, bár még mindig gyötörte a megfázás, kellemes biztonságban érezte magát. A hullámok szép lassan mély, pihentető álomba ringatták. Kincsekkel teli ládákról és náthás papagájokról álmodott, akik csak úgy rikácsolták egyik szitkozódást a másik után.

Amikor Pál újra kinyitotta a szemét, valóban sokkal jobban érezte magát. Tettvágytól vezérelve rögtön ki is pattant az ágyból, hogy megmássza a legmagasabb árbocot, és kiásson vagy tíz kincsesládát, amikor édesapja mászott le hozzá a létrán, kezében egy lázmérővel.
– Hova-hova, kis betegem? Ejnye! Mára teljes függőágynyugalmat rendeltem neked! – szólt szigorú hangon a kapitány, majd visszarakta a dünnyögő kis kalózt a függőágyába. Igazán jól tette, hiszen a lázmérő néhány másodperc múlva elárulta, hogy a kis gézengúznak még mindig hőemelkedése van. Milyen szerencse, hogy a kapitány ragaszkodott hozzá, hogy a kis kalóz hőmérsékletét rendszeresen ellenőrizze!

Az egyre nyugtalanabb kis kalóznak két egész és még háromnegyed napot kellett a hajókabinban töltenie a kapitány parancsára. Egy, két, sőt három alkalommal is megpróbált kilógni a kajütből, ám a kénytelen volt belátni, hogy felkeléskor még mindig úgy szédeleg, mintha tengeribeteg lenne. S hogy gyorsabban teljen az idő, a kalózkapitány meséket mondott neki: megfázott lovagokról és a szigorú édesanyjukról, náthás tengeri szörnyekről és beteg tengeri rablókról mesélt. A kis kalóz máris sokkal, de sokkal jobban érezte magát, és az unalmát is sikerült elűzni. Aztán végre már a lázmérő is azt mutatta, hogy a kis kalóz ismét teljesen egészséges (már csaknem egy teljes napja nem érezte magát tengeribetegnek, amit gyakran hangoztatott is). Pál megígérte a kapitánynak, hogy esős időben ezután kizárólag esőkabátban figyeli majd az árbocról a kincses szigetet, nehogy újra megfázzon és belázasodjon. Elvégre csak az egészséges kis kalózok indulhatnak boldogan a kincses sziget keresésére.

Itt a vége, fuss el véle!

És hogy mi a mese tanulsága? Sose feledkezzünk meg a lázmérésről!

Downloads against boredom and remedies for cold

Information for mothers and fathers